Kérdőjel: Találkozás dr. Fecső Andrással

MagTV Riportok
Typography

Kérdőjel sorozatunkban dr.Fecső András sebésszel, a torontói Magyar Ház elnökével beszélgettünk családjáról, hivatásáról és a Magyar Házról.

KÉRDŐJEL: Találkozás dr.Fecső Andrással

 

 

  

 

Fecső András Botond sebész tavaly nyár óta tölti be az elnöki pozíciót a torontói Magyar Házban, itt beszélgetett vele Török Erzsébet, a MagTV Magyar Kulturális Magazin riportere két elintéznivaló ügy között, a hétvégi magyar iskola osztálytermében, a történelmi Magyarország térképe előtt.

 

- Ebből a térképből nagyon sok magyar gyerek tanult, megmutatnád honnan származol? 

 

- A világ közepéről, Székelyudvarhelyről - csillan fel András szeme, ahogy a térképen rámutat szülővárosára. - Székelyudvarhely a mai napig a szívem csücske, számomra örökre a világ, illetve Székelyföld közepe marad.

 

Bár édesapja budapesti, édesanyja korondi születésű, András már Székelyudvarhelyen született, és székely gyermekként nőtt fel. 18 évesen költözött Marosvásárhelyre, ahol elvégezte az orvosi egyetemet, majd Magyarországra került és onnan vándoroltak ki feleségével Kanadába.

 

- 2007-ben jöttünk először Kanadába, szétnézni, hogy itt milyen lehetőségek vannak. A nővéremék itt éltek, hozzájuk jöttünk látogatóba. Ekkoriban a család egyrésze Erdélyben, én és a feleségem Magyarországon, a nővéremék pedig Kanadában éltek. A terv az volt, hogy a három pólusból csináljunk kettőt, hogy ne kelljen annyifelé utazgatni, ha a család együtt akar lenni, hanem csak Erdélyből Kanadába, illetve Kanadából Erdélybe.

 

- Mik voltak a szokások otthon, milyen magyar hagyományokat ápoltatok családi körben?

 

- Húsvét, karácsony, farsang, ezek a szokások mindig megvoltak, és nagyon-nagy szeretettel vettünk részt ezeken az ünnepeken.  Itt már sajnos nem szokás, de otthon húsvétkor a locsolás volt az év, illetve a tavasz nagy fénypontja, amikor csoportosan, a fiúkkal elmentünk locsolni a lányokhoz. Ez egy egész napos program volt, sőt néha volt, hogy hajnalba torkollott. Nagyon-nagyon  szerettük ezeket a húsvét és karácsony körüli előkészületeket, rituálékat. Emlékszem, kisgyermekkoromban nagyszüleim mindig levittek hozzájuk, hogy édesapámék, illetve az angyal tudjon készülni a karácsonyra, és karácsony este, december 24-én, mindig mikor mentünk haza a nagyszüleimmel, akkor már láttuk, hogy hó!, itt már megjött az angyal, hó!, ott is már megjött az angyal, az ablakokban lehetett látni a karácsonyfákat. És olyan izgatottan vártuk ezt, hogy karácsony estére hazamegyünk és nálunk is megjön az angyal. Nálunk karácsony este jött, otthon ez volt a szokás, nem mint itt, hogy karácsony napján, illetve karácsony reggelén, nálunk 24-én este jött. Ezek voltak azok a szokások, amik nagyon-nagyon mély nyomot hagytak bennem, a közösségi és családi együttlét fontosságát, a magyarságtudatot elmélyítették bennem.

 

Az asztalra kiterített fényképeket nézegetve, András meghatódva mesél családjáról. Feleségével, Krisztinával 2009-ben költöztek Kanadába, és 2014-ben végre a gyermekáldás is megérkezett a családba. 

 

- Meggyarapodtunk, hála a jóistennek!

 

Ma már két lánygyermekkel büszkélkedhetnek, a lassan hároméves Gabriellával és a 2016-ban született Viktóriával. 

 

- Tehát Krisztina, Gabriella és Viktória. Három hölgy van a háttérben. És mit szólnak ők a tevékenységeidhez, a munkádhoz és a Magyar Házhoz, hogy viselik a távolléted?

 

- Mindenben támogatnak. Sem a szakmai munkámat, sem ezt az önkéntes munkát nem tudnám végezni, hogyha nem támogatna a családom. Ha a feleségem, a gyerekeim, a nővéremék, ha a család nincs mögöttem, akkor nem tudnám ezt csinálni.

 

- Megengeded, hogy feltegyünk pár bensőséges kérdést? Mi az amit szeretsz, ami tetszik, amivel élni akarsz, és mi az, ami nem tetszik, amit megvetsz, amit nem szeretnél az életedben?

 

- Nagyon szeretem a lelki dolgokat, az emberek őszinte közelségét, szeretek barátokkal, családdal együtt lenni, jól érzem magam ilyen körökben. Amit igyekszem távoltartani magamtól, az a negatív hozzáállás és az őszintétlenség. Volt egy professzorom Marosvásárhelyen, aki sajnos már nem él, de a mellszobra alá a sebészeti klinikán ki van írva, hogy száz hibát is megbocsájtok, de egy hazugságot nem. Ez annak idején, mikor még egyetemista voltam, nagyon-nagyon belémívódott. Hibát bárkinek megbocsát az ember, de az őszintétlenségtől, a hazugságtól nagyon próbálom távol tartani magam.

 

- Van e neked egy nagy álmod, és mi az álmod?

 

- Az én életemben fázisoktól függően változtak az álmok. Mikor az egyetemet elkezdtem, a nagy álmom az volt, hogy sikeresen befejezzem és orvos lehessek. Most hogy az vagyok, szeretnék a szakmában a következő lépcsőfokra lépni, de őszintén megmondom, mióta gyerekeim vannak, úgy érzem, az igazán nagy álmom, a gyerekek és a család teljesült. Egészségben és szeretetben legyünk együtt, ez a legfontosabb. Ha egészség van, minden más lesz. Ez az én nagy álmom, hogy az egészség szeretettel párosulva, minél hosszabb ideig kitartson.

 

- Egy ilyen fiatalembernek biztos, hogy vannak céljai. Mi az életcélod?

 

- Ha most a szakmáról beszélünk, a célom az, hogy miután befejeztem itt Kanadában a tanulmányaimat, továbbképzéseimet, valamelyik egyetemen, sebészeten dolgozhassak, egyetemistákat, rezidenseket oktathassak, illetve kutatásban is részt szeretnék venni. Ami az  önkéntes munkát illeti, szeretnék továbbra is a magyarsággal foglalkozni. Egyszer olvastam valahol egy mondatot, ami belémégett, hogy nem az a magyar, akinek a nagyszülei és a szülei is magyarok, hanem akinek a gyermekei és unokái is azok. Szeretném, hogy a gyerekeim és az unokáim is, habár távol vagyunk az anyaországtól, a szülőföldtől, tudjanak magyarul, ismerjék az értékeinket, a hagyományainkat, és mikor felhívnak, hogy apu vagy tata, akkor magyarul mondják, és ne angolul kezdjenek el beszélni.

 

Az egyetem elvégzése után András sebészeteken dolgozott, Marosvásárhelyen egy évet, majd Debrecenben és Berettyóújfalun. Kanadában aztán sikerült az itteni sebész rezidensképzésbe belekerülnie. Nemcsak a betegek gyógyítása, hanem a kutatás is érdekli.

Ennek része, hogy olyan kérdésekre találjon megfelelő választ, amikkel javíthat a jövő sebészeti beavatkozásainak sikerességén.

 

- Többféle lehetőség van a kutatásokban részt venni, az én pályám, a doktorátusom, amit csinálok, az a sebészeti oktatás. A betegek biztonságosabb kezelése. Rengeteg beteg jön hozzánk, az életkoron és a hozott betegségeken nem nagyon tudunk változtatni, de azon, ahogy mi kezeljük őket, ahogy operálunk, a kézügyességünkön, a nem technikai képességeinken, mint például a kommunikáció és csapatmunka, ezeken tudunk javítani. Ha jön egy beteg és meg kell operálni, bemegyünk a műtőbe. A műtőben van egy sebészcsapat, egy nővér csapat és van egy altató orvosi csapat. Na most ez a három csapat nagyon pontosan, svájcióraszerűen kell hogy összedolgozzanak, ahhoz hogy megfelelő legyen a sebészeti beavatkozás. Természetesen a kommunikáció, a csapatmunka nem helyettesíti a sebész kézügyességét, ezért mind a kézügyességen, a technikai képességeken, mind a nem technikai, szakszóval puha tulajdonságokon mint a kommunikáció, csapatmunka nagyon sok múlik. Hogyan irányítom a csapatokat, kinek milyen feladatot adok, ezek is nagyon befolyásolják, hogy az illető műtét jól sikerül-e.

 

- És már jelentek meg tudományos munkáid ezen a téren? 

 

- A doktorátusnak az az egyik elvárása, hogy menet közben, ahogy egy kutatási részt befejezel, publikálod az egész szakterületnek, úgymond bemutatod. Jelentek már meg tudományos dolgozataim is, és folyamatban van még két-három, amit a doktorátus befejezte előtt szándékozom elküldeni különböző szakfolyóiratoknak, hogy megjelenjenek.

 

A doktorátusi kutatást úgy kell elképzelni, mintha egy történetet mesélnének el. András története az lesz, hogy hogyan lehet a műtőben a technikai és nem technikai képességeken javítani, hogy csökkenjenek a műtétek utáni szövődményes megbetegedések. 

 

- Az én témámban ez úgy működik, hogy a műtői miliőt filmezzük, hogy mi történik a műtőben. Felvesszük a képeket és a hangokat, és utána elemezzük. Különböző kérdéseket teszünk fel. Milyen például a kommukáció: a nővér, az asszisztens, az altatóorvos ezt kérdezte, a sebész ezt felelte, és hogy a sebészt zavarja-e operáció közben, ha szólnak hozzá, és elterelik a figyelmét, okozhat-e ez valamilyen problémát, ami a betegnél később szövődményekhez vezethet?  Ezt a műtéti mikroklimát elemezzük nagyító alatt, hogy lássuk a technikai képességeit a sebészeknek, rezidenseknek, illetve a nem technikai képességeket, a kommunikációt, hogyan dolgoznak együtt. Ez mind a nagy képnek egy darabja, amiből összeáll a műtői miliő.

 

Aztán amikor összeáll a kép, a végén, a doktorátus megvédésekor elmondja az egész történetet. 

 

- A kutatási eredményeket felhasználva szimulációt készíthetünk a rezidenseknek. Akik ezután csatlakoznak a képzéshez, azoknak fel lehet állítani egy kísérleti műtőt, hogy szimulációs körülmények között megtanulhassák nemcsak a kézügyességet, de a megfelelő kommunikációt és csapatmunkát, és mindent, ami a sikeres műtétekhez kell. Ha meglesz ez a dolgozat, akkor ennek az adatait felhasználva, képzési modulokat, képzési terveket lehet felállítani.

 

- Hány évet kell dolgozni egy ilyen doktorátus megszerzéséért?

 

- A torontói egyetemen ez nagyon jól meg van oldva. A sebészeten, a rezidens képzésen belül, a rezidens két irányban tud menni. Aki csak operálni szeretne, az befejezi az ötéves képzést és elmegy operálni, nem foglalkozik akadémiával, kutatással, oktatással, hanem csak betegellátással. Ez a konvencionális sebészképzés. Ha valakit érdekel a kutatás, a tanítás, akkor félidőben, két és fél évnél be lehet jelentkezni a doktorátusi vagy a mesteri programba, és akkor erre külön időt adnak, hogy csak ezzel foglalkozzunk. Mikor befejezem a doktorátusomat, visszamegyek és befejezem a rezidensképzést. A doktorátus időtartamban lehet 4-5-6 év, minden attól függ, hogy mikor fejezi be az ember a történetét, mikor írta meg a könyvet, amivel el tudja mondani a történetét.

 

- Hány százaléka van meg történetnek már?

 

- Remélem, hogy a végefelé járok, már túl vagyok a felénél biztosan. Remélem, hogy a következő félévben a nagy részét be tudom fejezni, ez most a harmadik évem. Ha a következő félévben be tudom fejezni a könyvírást, utána egy fél éven belül meg kell védenem a munkámat. Remélem, egy év múlva meglesz a doktorátus.

- Hát ehhez kívánunk nagyon sok sikert, és biztosak vagyunk benne, hogy sikeres leszel! 

Török Erzsébet/Kövessy Zsolt/MagTV Magyar Kulturális Magazin